Mese a megbecsülés erejéről

A megbecsülés ereje egy olyan felhajtóerő az életünkben, amiről senkit nem szabad megfosztani.

A boldog élethez az is szükséges, hogy mi megadjuk másoknak, s az is, hogy mi is megkapjuk azt másoktól.

S egyik sem lehetséges a másik nélkül.

Wayne Rice csodás kis tanítása olyasmi, amit minden nap tudatosítanunk kell.

Egyszer, réges régen létezett Fontos ország földjén egy város, amit a Megbecsülés városának hívtak. Ebben a városban nagyszerű volt az élet. Falai közt békesség és értelem uralkodott.

A Megbecsülés városának életében mindenkinek rendkívül fontos szerep jutott, így hát lakói boldogan éltek ezen a csodálatos helyen. Mindannyian mélyen tisztelték és becsülték egymást.

Tudatos szülői nevelés

A szülők nagy gonddal készítették fel gyermekeiket a városkában való életre. Mindannyiuknak elmondták, hogy ők az Élet Nagyszerű Szerzőjétől kapott csodálatos ajándékok, családjaik és a város számára. Azt is elmesélték nekik, hogy városuk neve miért a Megbecsülés városa, országuk pedig hogyan lett Fontos ország. A gyermekek pedig különlegesnek és egyedülállónak érezhették magukat – nyilván, mert azok is voltak.

Amikor már elég idősek voltak hozzá, hogy megérthessék, szüleik elmondták nekik, hogy milyen értékesek, és mindnyájan rendelkeznek valami nagyszerű és hasznos képességgel. Amikor gyermekeik betöltötték a hetedik életévüket, a szüleik egy éven át, minden héten kivettek egy szabadnapot, hogy velük együtt meglátogassák a városka különféle vállalkozásait. Ez része volt a gyerekek gyakorlati oktatásának.

A vállalkozások tulajdonosai és alkalmazottai egyaránt kedvesen és tisztelettel fogadták a hozzájuk betérő családokat. A kicsiknek elmagyarázták, milyen fontos szerepet tölt be minden ember a munkahelyén és a közösség életében. A gyerekek minden egyes üzemlátogatás végén meg voltak győződve arról, hogy ahol éppen jártak, az volt a város legfontosabb vállalkozása, és az ott dolgozók a legfontosabb emberek a városban. Szüleik pedig egyetértésükkel támogatták őket.

Valódi értékeket adtak át

Hónapról hónapra egymás után ismerkedtek meg a legkülönfélébb tevékenységekkel és mindannyiszor szentül hitték, hogy az imént látott munka volt az összes közül a legfontosabb. Egyaránt lenyűgözte őket a pék, az orvos, a kovács, az asztalos vagy a kőműves munkájának fontossága és megtanulták értékelni valamennyit.

Gyakran tették fel a kérdést: „Hogyan lehet mindenki a legfontosabb?” Ilyenkor az édesanyák bölcsen ezt válaszolták: „Tudod kicsim, ez egy nagy titok, amelyre csak az Élet Szerzője tudja a választ!” A gyerekek ezért hálásak voltak az Élet Szerzőjének, hogy ilyen csodálatos emberekkel és képességekkel áldotta meg a várost. A szülők pedig arra bátorították őket, hogy fedezzék fel azt a küldetést, melyet az Élet Szerzője személy szerint nekik szánt.

A Megbecsülés városában a gyerekeknek mindaddig felhőtlen életük lehetett, amíg nem követték el a két legfőbb gonosz tett egyikét. A szülők figyelmeztették a gyereket azzal kapcsolatban, hogy ezek a tettek mindennél jobban elszomorítják az Élet Szerzőjének szívét. A felnőttek éberen őrködtek, és ha észrevették a gonoszság árulkodó jeleit, azonnal helyreigazították a rossz útra tévedőket.

Felelős vagy azért, amit kaptál

Az egyik fő gaztett a lustálkodás volt. Az emberek úgy hitték, hogy a lustaság hatalmas bűn az élet ajándékával szemben. A város csak akkor működhetett, ha lakosai dolgoztak.

A másik főbenjáró bűn mások becsmérlése volt. Azonnali megtorlás járt érte, ha valaki mások egyedülállóságát megkérdőjelezte és súlyos következményekkel kellett számolnia annak, aki a többiekkel lekezelően bánt. Ennek eredményeképpen a Megbecsülés városában nagyra értékelték a szorgalmat és az elismerést.

A város polgármestere örömmel és féltő gonddal szolgálta az ott lakókat. A nap első felét mindig az emberek között, az utcát járva, a munkahelyeken és az otthonaikban töltötte. Emlékeztette őket arra, milyen értékesek és bátorította őket, hogy az Élet Szerzőjéhez méltóképpen éljenek.

A féltékenység mérge rombol

Olykor-olykor, nagyon ritkán előfordult, hogy gondok árnyékolták be a városka életét. A bajok forrása rendszerint a déli szomszéd, Bizonytalan ország egy-egy alattomban átszökött kereskedője volt. Ezek a kereskedők megpróbáltak irigységet és dicsekvést csempészni a Megbecsülés város lakói szívébe.

A péknek ezt mondták:

— Hogy elégedhetsz meg azzal, hogy egy pékségben dolgozol? Miért nem vagy inkább ügyvéd! Sokkal okosabb vagy annál, minthogy egyszerű pék legyél!

A kovácsmesterhez így szóltak:

— Tényleg ez a kis műhely és ez a szűkös ház az összes vagyonod? Nézd csak meg az orvos házát! Akár ott is élhetnél!

Az orvos fülébe ezt suttogták:

— Természetes hölgyem, hogy Ön egy ilyen fényűző otthonban lakik, hiszen képzettebb és jobb másoknál.

Bizonytalan ország gonosz kereskedői bármit megtettek volna annak érdekében, hogy Megbecsülés városának békéjét tönkre tegyék. A puszta valóság viszont az volt, hogy ezek a Bizonytalan országbeli kereskedők irigyek voltak az ott lakók gondtalan életére. Mivel a sajátjuk nyomorúságos és reménytelen volt, megpróbáltak másokat is szerencsétlenné tenni.

Megbecsülés városának lakói azonban szerencsére ritkán hittek ezeknek a hazugságoknak. Ha betolakodók nyomára bukkantak, a polgármester nem nyugodott, amíg el nem fogta a gazfickókat, majd személyesen kísérte el őket a déli határig.

Az értékeinkért folyamatosan ki kell állni

Mivel azonban kedves és együtt érző ember volt, az odafelé vezető hosszú úton feltárta a kereskedők előtt Megbecsülés városának titkát. Emlékeztette őket, hogy az Élet Szerzőjétől kapott felelőssége megvédeni a várost. Egyébiránt pedig ő maga is túlságosan szerette a benne élőket, nem tűrhette, hogy ártsanak nekik.

Ahogy közeledtek a határhoz, a polgármester mindig rámutatott arra, hogy még a gonosz kereskedők számára is maradt remény: meg kell fürdeniük a Beismerés tavában. Ez egy szörnyű gondolat volt minden kereskedő számára – beismerni, hogy nem voltak fontosabbak másoknál.

Alapjaiban rengette meg a világról alkotott képüket, mivel az ő egész városuk arra a hibás elképzelésre épült, hogy többre vigyék és több mindenre tegyenek szert másoknál. Ritkán szánták rá magukat efféle fürdőzésre, inkább élték tovább nyugtalan, hajszolt életüket.

Miután a polgármester átadta a foglyot a határőrségnek, visszatért Megbecsülés városának áldásos közegébe. Hazafelé tartva szívében túláradó örömöt érzett és dalra fakadt. Dicséretet énekelt az Élet Szerzőjének, és megköszönte Neki, hogy része lehet Megbecsülés városának boldog életében.

Az élet változás

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett , egyszer csak hirtelen megkérdezte:

— Nagyapa, hány éves is vagy?

A nagyapa így válaszolt:

— Hadd gondolkozzam egy kicsit!

? A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.

? Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).

? Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.

? Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és szinte minden családban volt apuka és anyuka.

? Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.

? Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér-vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.

? 25 éves koromig minden rendőrt és férfit ‘uram’-nak szólítottam, minden nőt pedig ‘asszonyom’-nak vagy ‘kisasszony’-nak.

? Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.

? Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és – ha kellett – megváltották a jegyét és odavitték neki.

? A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült. Kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.

? A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.

? Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.

? A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.

? Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.

? Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról).

? A ‘notebook’ még jegyzetfüzetet jelentet.

? Az órákat naponta felhúzták.

? Semmi digitális nem létezett: sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.

? Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.

? Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.

? Nem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald’sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.

? Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, s nem  olyasmi, amit szívnak.

? Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.

És most mondd, szerinted hány éves vagyok!

— Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! — felelt az unoka.

— Nem, kedvesem, csak 70!

Vannak értékek, melyek örök erények és vannak, melyeket felülír az idő. De nagyon lényeges látnunk a fejlődést, melyet a zseniális emberi elmék adtak nekünk, roppant rövid idő alatt.

“Lusta” gyerek motiválása

A gyermeket édesanyja hiába korholta. Bármit csinált, vagy mondott, az naphosszat a kemencesutban üldögélt, vagy a kukuircagóré mellett szunyókált, attó függően milyen volt az idő.

Az édesanyja nem tudta már mitévő legyen a henye fiával, úgyhogy amikor egy bölcs a faluban járt, odavitte hozzá:

— Bölcs, mondd meg a fiamnak, hogy ha ilyen dologtalan lesz, bizony felkopik az álla! S mi lesz velem is, a vén fejemre ki visel majd gondot!

Tegyünk fel egy jó kérdést!

fiú szúrós szemekkel
Van, akire látszólag nem lehet hatni. Legtöbbször csak védekezik, elkerülendő a további kudarcokat.

A bölcs akkor a fiúhoz fordult:

— Mit szeretsz tenni fiam, mi érdekel téged?

— Nem tudom, semmi! — válaszolt a rest fiú

— Mi érdekelt, amikor kisgyerek voltál? — faggatta a bölcs. 

— Bármi is érdekelt akkoriban, hiába próbálgattam, édesanyám kivette a kezemből, hogy rosszul csinálom, így hát inkább arra a döntésre jutottam, hogy a legjobb, ha nem teszek semmit, azzal legalább nem okozok kárt.

Ekkor a bölcs az asszonyhoz fordult:

— Adj hát a fiadnak ne csak feladatot, hanem tudást is, hogyan végezze azt, és dicsérő szavakat, hogy örömöt leljen a tevékenységben – te meg fiam kezdd azzal, hogy hétszer körbesepred az udvart, míg olyan tiszta nem lesz, hogy mindenki aki az utcán jár, megálljon és megcsodálja.

— Seperni bárki tud, de szépen csak az, aki begyakorolja. Mutasd meg a világnak a szorgalmadat, hogy híred menjen.

Az asszony megértette, hogy a fia restségét maga is okozta, a fiú pedig megértette, hogy a szorgalmával tud bőséget hozni a házhoz.

A bölcs továbbállt a faluból, de útközben megdicsérte az összes porban játszó gyermeket, hogy példája ragadjon.

Múlt és jövő között

A történet egy Taxisofőr saját tapasztalatairól szól:

Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm.

És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni.

Egy alkalommal éjszaka vezettem. Nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.

“Múlt és jövő között” bővebben