A valódi önismeret alapjai

Az önismeret sokaknak megáll a fontossági sorrendek és a személyiségjegyek felismerésénél. De ez legtöbbször kevés…

Hogyan lendítsük mozgásba az életünk?

"A szerete nem rója fel a gonoszt" 1Kor13
“A szeretet nem rója fel a gonoszt” 1Kor13

Az énképünk alapvetően azon alapul, hogy milyen hatások értek minket gyerekkorunkban, milyen családi minták hatnak az életünkre, s hogy miként alakítottuk magunkat a tinédzser éveinket követően.

Sok olyan jellegzetes viselkedési formánk van (kezdve az írástól és az olvasástól, egészen a világképünkig), melyet javarészt az iskolai tanulmányaink révén szereztünk meg. Ennek az is része, amit ugyan tanítottak, de nem tanultunk meg, s az is, amiért kőkeményen megdolgoztunk az évek során.

A énkép sokszínűsége

Az énképünk sosem teljes, hanem mindig felnagyítunk benne egyes tényezőket, míg másokat kisebbnek érzékelünk a valóságosnál.
Az énképünk sosem teljes, hanem mindig felnagyítunk benne egyes tényezőket, míg másokat kisebbnek érzékelünk a valóságosnál.

Az emberi jellem kérdése sok ezer éve foglalkoztatja a gondolkodókat. Ennek a törekvésnek a buktatóira egy nagyon régi megközelítést szeretnék használni. Mind keleten, mind nyugaton megvannak a nyomai a négy vérmérsékleti típus megkülönböztetésének.

Lehetünk ennek alapján:

  1. Határozottak, döntésképesek, erőteljesek, védelmezők, vezető egyéniségek /kolerikusok/;
  2. Ötletgazdagok, kreatívak, a mókára nyitottak és játékosak /szangvinikusok/;
  3. Aprólékosak, a részletekben elmerülők, kitartóak és precízek /melankolikusok/;
  4. A nyugalmat keresők, érzékenyek s a külső noszogatást elkerülőek /flegmatikusok/.

Egyik megközelítés sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Mindenkinek van egy-két fő erőssége, mely hasznos lehet a mindennapokban. De mindegyik habitus egyúttal egy menekülési mód is.

Egy alapvetően határozott ember, amikor azon kesereg, mit lehet annyit elszöszmötölni egy adott feladattal, akkor épp a belső egyensúlyát felborító érzések elől próbál elmenekülni.

Amikor egy alapvetően ötletgazdag embert próbáljuk a precizitás előnyeiről meggyőzni, akkor gyakran fog határozott (elutasító) döntéseket hozni.

Annak megértése, és a felismerés, hogy a négy megközelítés közül melyik a fő viszonyulási módunk, sokat segít abban, hogyan értessük meg magunkat másokkal. Életünk egyik legfontosabb támasza, ha tudatosan a saját jellemünkre építjük fel az életünket.

A saját (rossz) példám

Én egy rém rossz diák vagyok, ezt bárki megmondhatja, aki valaha is meg akart engem bármire tanítani. Amikor először szembesültem azzal (1996 őszén), hogy az én alapvető viszonyulási módom a döntés, konkrétan elkezdtem bizonygatni az ellenkezőjét mindenkinek. Mert én alapvetően elemzőnek és a konfliktusokat kerülőnek éreztem magam.

Aki valaha is ismert személyesen, s nem csak futólag egy-két mondatot váltott velem, az ezen sorokat olvasva biztosan fogja a fejét. Elnézést, én eldöntöttem, milyen vagyok, és az alapján ítéltem meg magam. Az eredmény, talán mondanom sem kell, katasztrófa volt :).

Bármilyen helyzetbe belementem, ha én azt jogosnak véltem. Az elkerülés taktikáját még hírből sem ismertem. Olyan embernek is gondolkodás nélkül visszaszóltam, akitől mások száz lépés távolságot tartottak alapból. De ez engem sokáig nem érdekelt, mert minden helyzetből úgy kerültem ki, hogy a hajam szála sem görbült.

A környezetem segített abban, hogy ezen változtassak. Nagyon zavart, hogy időnként halálra sápadtak. 🙂

 

A statikus önismeret működése

SzÍnes pólók vállfán
A különböző viselkedésmintáinkat úgy váltogatjuk, mint reggelente a ruhánk színét.

A jellem nem más, mint a korábbi érzelmi döntéseink tárháza, ami a mindennapi életünket egyszerűbbé teszi. Nem kell minden egyes alkalommal minden cselekedetünk előtt hosszú elemzéseket végeznünk azzal kapcsolatban, hogy mit tegyünk. Az előző mondatot elolvasva azt hiszem mindenkinek világos, hogy erre nem vagyunk képesek ;).

Rengeteg energiát megspórolunk azzal, hogy nem kell minden döntést alaposan mérlegelnünk. Így támogat minket a jellemünk. Mindannyiunknak van egy eszköztára, amiből egy adott helyzetben választunk, a helyzethez igazodva.

Ha ezek létével tisztában vagyunk, s tudjuk azt, miként reagálunk egyes helyzetekben, azt be tudjuk kalkulálni a mindennapjaink megtervezésébe. Ez szerintem a statikus önismeret fő haszna. Annak nem sok értelmét látom, hogy megismerve a jellemünk elemeit, egyik-másik tulajdonságunkkal elkezdjünk harcolni, vagy alibiként használni, hogy én már csak ilyen vagyok.

Természetesen mindenkinek van pár olyan tulajdonsága, amit megváltoztatna, de aki erővel próbál bármit is elérni önmaga átalakítása kapcsán, az biztosan kudarcra lesz ítélve. A jellemünk alapvetően minket támogat, aki a jellemét kezdi farigcsálni, az gyakorlatilag magát kezdi kiirtani, aminek semmi értelme, és nem is működik.

Férfiak és az öltözködés

Sok férfi öltözködését egy egyszerű módszer teszi néha igen komikussá. Legtöbbünk reggel kinyitja a szekrényt, s felveszi a soron következő pólót vagy inget. Tipikusan nem töltünk el fél órát avval, szemben sok nővel, hogy mit vegyünk fel egy adott napon. Gyerekként ezt szoktuk meg, s felnőttként is ezt követjük.

Ennek a viselkedési mintának a háttere a gondoskodó édesanyáinkra vezethető vissza. Egy 6-8 éves gyerek már fel tud öltözni önállóan, s a reggeli hajrát nagyban meg tudja könnyíteni, ha este kikészítjük előre a szekrénybe a holnapi ruhát, hogy az öltözéssel ne kelljen szülőként foglalkozni.

Csak az esti előkészület fázisa sok férfi agyában eltűnik. Ennek köszönhetően simán felvesznek a férfiak kék pólót szürke felsőhöz, kockás inghez csíkos nyakkendőt, a felemás zokniról nem is beszélve (mondjuk sok nőnél is előfordul ez) stb.

lelki okok feloldása

És a viselkedésünk is gyakran ennyire sablonos. Van egy-két stratégiánk, s azokat ismételgetjük unos-untalan. Mintha más viselkedési módok nem is léteznének.

A statikus önismeret korlátai

A statikus önképnek van egy olyan tulajdonsága, mely átok és áldás is egyszerre. Egy keretet ad az életünknek. Meghatározza a napi rutinunkat, azt, hogy mit gondolunk magunkról, s miként húzzuk meg a határainkat. A menedzser irodalom leggyakoribb példája, amivel ezt érzékeltetik, a sült hal története:

Vannak halak, amit eleve lefejezve árulnak.
Vannak halak, amit eleve lefejezve árulnak.

Az ifjú férj észreveszi, hogy felesége a sült hal elkészítésekor a hal fejét és farkát levágja. Annyira bosszantja a módszer, hogy elhatározta, utána jár a történetnek. A hal fejének és farkának az íze némiképp eltér a törzs ízétől, hogy az igyekezetének van gasztronómiai értéke. 🙂

Megkérdezi a feleségét, miért vágta le a hal két végét sütés előtt. A válasz nagyon tipikus, és az előzőek fényében szerintem nagyon érzékletes is: “Mert így szoktuk?”

A férj nem nyugszik bele abba, hogy a két finom része a halnak kárba vész, és tovább kérdez. Következő válasz sem kevéssé tipikus: “Az édesanyám is ugyanígy csinálta?”

Szokásaink generációkon átívelnek…

Magyarul a feleség egy olyan döntést követett, amit nem is ő hozott meg.
A férj kitartó volt, s elmennek a feleség anyjához, feltéve neki a világ legfontosabb kérdését: “Miért kell a hal fejét és farkát levágni a sütés előtt?” A feleség anyukája egy még érdekesebb választ ad: “Mert már az én anyukám is ezt tette.”

Vannak a családban döntések és minták, amik hagyományozódnak. Nem is tudunk róla, nem is feltűnő, de hatnak ránk. Erick Berne: Sorskönyv c. művében pont ezekről a mintákról beszél. A családunk korábbi mintái ugyanúgy beépülnek a mindennapjainkba, mint az, hogy az úton körbenézünk, mielőtt az úttestre lépünk.

A hal sütésének egyedi módját a feleség anyai nagymamája tudja megindokolni, ami ugyancsak érdekes kérdéseket vet fel: “Amikor ifjú házas voltam, csak egy nagyon pici sütőnk volt otthon, s abba csak egy pici tepsi fért be. Azért vágtuk le a hal fejét és farkát, hogy beférjen a sütőbe.”

Tehát egy korábbi helyzethez igazodott egy döntés, és azt nem bírálták felül generációkon keresztül, függetlenül attól, hogy a körülmény már évtizedek óta nem állt fent.

Amikor jó a tanács, habár a cél…

Az úgynevezett motivátorok arra szeretnének minket ennek kapcsán rávenni, hogy merjünk nagyobbat álmodni, engedjük el a félelmeinket, s vágjunk bele valami olyanba, amit eddig nem mertünk megtenni. Magyarul a jelenlegi életünk kereteit vizsgáljuk felül, kezdjünk egy új életet, mely a korábbi kötöttségeinken túl van.

Én annyira nem lelkesedem ezért a történetért, mert nem mutatja meg azt, hogyan lehet mindezt megtenni, csak egy többlet terhet rak ránk, hogy valamit nem jól csinálunk.

A mentális korlátaink átlépése

Egy picit más lenne a Pesti belváros, ha csökkenne az autóforgalom
Lépjük át az elképzeléseink falát, s képzeljük el a budapesti belvárost sokkal kisebb autóforgalommal.

A korlátok átlépéséhez én egy másik példát használok, mert az sokkal többet elmond arról, miként tudunk túllépni korábbi önmagunkon. Másrészt sokkal hétköznapibb történet, amivel bárki nap mint nap találkozhat.

Aki elmúlt 12 éves, az hozzávetőlegesen tisztában van a közlekedési szabályokkal. Tudjuk azt, hogy egy többsávos úton, aminek két felét záróvonal is elválasztja, nem túl jó ötlet átmenni keresztbe. Főleg nem napközben, amikor sok autó van az úton.

De ez akkor is igaz, ha a közelben járőröző rendőrt látunk. Egy vaskalapos rendőrnek, aki foggal-körömmel a szabály betűjéhez ragaszkodik, elmagyarázni egy értelmes döntésen alapuló szabályszegést minimum necces. A szabályokat ugyanis csak a betűhöz ragaszkodva lehet betartatni, s nem a szelleméhez igazodva.

A szabályok kereteinek meghaladása

Ettől függetlenül éjjel háromkor, egy teljesen üres utat nyugodtan keresztezhetünk. Függetlenül attól, hogy napközben jobb az ilyen kísérleteket hanyagolni. Persze a szabályok felrúgása alapos figyelmet igényel.

Ha egy szabály olyan mértékben korlátoz bennünket, hogy az effektíve extra kihívást okoz, simán megvizsgálhatjuk azt, hogy felrúgható vagy módosítható-e. Ha nem veszélyeztetjük vele magunkat, és másokat sem bánt, akkor a korábbi kereteinket nyugodtan átléphetjük. Ez a lényege a másokat is figyelembe vevő önmegvalósításnak.

Az önismeretre épített élet

felhőA hátszéllel való haladásnak van egy sokkal egyszerűbb módja is, mint a társadalmi mintákhoz való igazodás. Amikor valaki az erősségeire épít, s azt csinálja, amit szeret, amiben örömét leli, kiapadhatatlan erőtartalékra lel rá. Aki az egyedi tehetségét az élete fő támaszává alakítja, annak mindig (minden helyzetben) hátszele lesz, teljesen mindegy merre akar menni, és milyen az összes többi körülmény. Ebben jók egyébként a sikerorientált emberek, kihozzák magukból a legjobbat, amikor a sikerért mindent megtesznek.

Amikor azt érzem, hogy hatalmas hátszelem van, ösztönösen elkezdek kacsázni, hogy kilépjek a kiszolgáltatott és bizonytalan, általam kevéssé irányítható helyzetből. Olyan plusz feladatokat is felvállalok, melyek útba esnek, s minimális extra erőfeszítéssel el is tudom azokat érni. Ekkor a cél fele való haladásom sebessége érdemben nem változik, viszont sok olyat is el tudok érni mellékesen (némi tudatos előretervezéssel és választással), mely később még nagy hasznomra lehet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.